Aktuális

A helyes gondolkodás és megértés felé: qui bene distinguit bene docet. Kiegészítés a vita problematikus szempontjaihoz: szemlelek.net/hodasz-andras-igy-ismerhetjuk-fel-a-patologias-vallasossagot/ ostiarius.hu/2026/01/10/a-katolikus-antropologia-valasza-a-hodaszi-pszichologizmusra/ A keresztény vallásosság nem pszichológiai állapotról szól, de maga a keresztény életfelfogás sem lehet egyszerűen pszichológiaellenes (itt is fontos megkülönböztetni a különböző pszichológiai iskolákat). Vagyis a keresztény vallásosság nem meríthető ki pszichológiai állapotok leírásával, ellenben vizsgálhatók a vallásos élmények, de a pszichológia még így sem tud választ adni arra, hogy pl. mi az üdvösség. Míg a pszichológia a pszichés működés módjait vizsgálja, addig a teológia a végső igazságra kérdez rá és rá is mutat az Igazságra – Jézus Krisztusra; míg a pszichológia tüneteket értelmez, a teológia célt és rendet jelöl ki; a pszichológia nem normatív (a metafizikai igazságot illetően), a teológia normatív formában identifikálja magát mint útmutató eszköz az üdvösséghez. Igaz, hogy egyes pszichológiai iskolák módszertanilag antropológiai normativitással dolgoznak: antropológiai norma pl. az önelfogadás, önazonosság, az autonómia. Valódi patológia ott van, ahol a vallás nem az igazság felé vezet, hanem elfojtásra, félelemre és projekcióra, miközben elszakad az Egyház élő hagyományától (vagyis rendszerszintű károsodás van, pl. kényszeres tünetek), vagy funkcióvesztés (kapcsolatok, sérült realitásérzék). Nem beszélünk patológiáról ott, ahol küzdelem, aszkézis és engedelmesség van! A vallás valójában lehet felszabadító erő, de nem azért, mert megszünteti a pszichés feszültségeket, hanem mert el tud vezetni a feszültségek értelmének felismerésére. A keresztény hit és vallás nem pszichológiai technika, amelynek célja a szorongás csökkentése, hanem az Igazsággal való egyesülés, amely gyakran éppen az aszketikus küzdelmeken keresztül valósul meg. A modern közbeszédben, és így Hodász Andrásnál is megjelenik az „egészséges” és a „patológiás” vallásosság megkülönböztetése. Ez a különbségtétel csak akkor jogos, ha valódi pszichés károsodásról, kényszerbetegségről, traumából fakadó torzulásról beszélünk. Nem jogos azonban akkor, ha a hit igazságait érzelmi állapotokhoz kötjük, és a belső konfliktust önmagában betegségnek tekintjük. Vagyis ne keverjük össze a hitből fakadó lelki küzdelmet a mentális betegséggel; csak valódi pszichés károsodás esetén beszélhetünk „patológiás” vallásosságról. A katolikus teológiai hagyomány – Aquinói Szent Tamás nyomán – az embert olyan lénynek látja, akiben az értelem, az akarat és a vágyak nem automatikusan harmonizálnak. A belső feszültség nem a hit vagy a vallás hibája, hanem a bukott emberi természet következménye. A kérdés ebből eredendően nem az, hogy van-e küzdelem, hanem az, hogy mi felé irányul és rendeződik. Az aszkézis, az engedelmesség és az önmegtagadás sohasem (lehet) öncélú (ön)sanyargatás. Értelmük abban áll, hogy felszabadítják az embert a rendezetlen vágyak uralma alól, és képessé teszik a szeretetben való önátadásra. A keresztény szabadság igazodás az Igazsághoz, magához Jézushoz és nem önkényes magatartásforma. A szabadság nem akkor teljes, amikor nincsenek világos határok, hanem amikor az ember felismeri, mihez, illetve kihez is tartozik. Ugyanakkor a hitélet akkor torzulhat, amikor elszakad az igazság és a szeretet egységétől. Amikor Isten valaki számára puszta ellenőrző hatalommá válik, amikor a szabály fontosabb lesz, mint az igazság, amikor a vallás az önvizsgálat helyett mások feletti ítélkezés eszközévé válik – ott valóban sérülésről beszélhetünk. Ilyenkor a hit már nem Istenre irányít és nyitja meg az ember szívét, hanem félelmeinket konzerválja. A Katolikus Egyház Katekizmusa pedig világosan fogalmaz: a lelki élet See More