Temetés

Mindjárt a halál beállta után a közeli rokonok egyike lezárta a halott szemeit és felköltötte állát. A holttestet megmosták, tiszta vászonba takarták, esetleg értékes ruhába öltöztették. Sok helyütt megmaradt az ősi szokás amely szerint a testet megkenték illatos olajjal, illetve illatszereket helyeztek a test mellé. Szent Ágoston kifogásolta, hogy a halhatatlanságban hívő keresztények sírva jajveszékeljenek a temetés alkalmával. Szerinte a hangos fájdalomnak a legbensőbb szobában van a helye, oda kell bevonulni. A keresztény embernek sokkal fontosabb feladata van, még a gyászban is: tanúságot tenni a feltámadásban vetett hitéről! A temetés szertartása során a keresztények zsoltárokat énekeltek, például a 112. zsoltárt. A papok, a hozzátartozók a holttestet a temetés helyére kísérték és többnyire valamely szent vértanú sírjának közelében temették arccal kelet felé fordítva, ahonnan az ég felragyog = eljön Krisztus, a mi Napunk.

A beavatási rítusok, amelyek meghatározzák a keresztény ember életét, mint a keresztség, bérmálás és az Eucharisztia, de a házasság szentsége is az élet fontos eseményeinél kulcsfontosságúak. „A keresztény ember, aki Krisztusban hal meg, eléri földi élete végét és a Keresztséggel megkezdett, a Bérmálással megerősített és az Eucharisztiával – a mennyei lakoma elővételezésével – táplált új élet beteljesedését. A keresztény ember halálának értelme Krisztus, a mi egyetlen reményünk halálának és feltámadásának fényében tárul fel. A keresztény, aki Krisztus Jézussal hal meg, elmegy, hogy „az Úrnál lakjon” (2Kor 5,8).

A temetés, amelyet az egyes területek hagyományainak és körülményeinek megfelelően különböző szertartásokkal végeznek, a keresztény halál húsvéti jellegét fejezi ki a föltámadás reményében; továbbá az elhunyttal való közösséget, különösen a lelke tisztulásáért mondott imádság révén. Általában a temetésnek négy mozzanata van: a közösség a bátorítás és a remény szavaival veszi körül a holttestet; igeliturgia; az eucharisztikus áldozat; és a „búcsúvétel”, mellyel az elhunyt lelkét Istenre, az örök élet forrására bízzuk, s közben a testet a föltámadás reményében eltemetjük.” (KEKK 354-356).

Ilyen értelemben a temetés a keresztény közösség tiszteletteljes szolgálata az elhunyt és gyászoló hozzátartozói iránt, de mindenképpen a Húsvét világosságában. Ebben az értelemben az egyházi közösség a vigasz felelősségével tartozik a gyászolók iránt, kötelessége a temetés, minthogy az elhunytnak és a hozzátartozóknak joga is van a keresztény temetéshez. Az egyházi temetéssel a közösség az elhunytaknak lelki segítséget eszközöl ki, testüket megtiszteli, és egyben az élőknek a remény vigasztalását adja. A temetés egy adott plébániai közösség szertartása, ezért illő, hogy azt a helyi templomban vagy erre a célra létesített helyen végezzék. A temetés lelkületének alapja Jézus szavai alapján: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jót tett velem […] Amikor ő kiöntötte ezt a kenetet a testemre, a temetésemre tette. Bizony, mondom nektek: az egész világon, ahol csak hirdetni fogják ezt az evangéliumot, az ő emlékezetére elbeszélik majd azt is, amit tett.” (Mt 26,10-13)

A temetést illetően a katekumenek krisztushívőknek számítanak, így a keresztségre készülők is jogosultak a keresztény temetésre.
A helyi püspök megengedheti, hogy egyházi temetésben részesítsék azokat a gyermekeket, akiknek megkeresztelése a szülők szándékában állott, de meghaltak, mielőtt megkeresztelték volna őket.

A nem katolikus egyházhoz vagy egyházi közösséghez tartozó megkereszteltek egyházi temetésben részesíthetők a helyi püspök józan megítélése szerint, kivéve, ha biztos, hogy ennek ellenkezőjét akarták, és feltéve, hogy saját egyházi szolgálattevőjük nem érhető el.

Hacsak haláluk előtt a bűnbánat valamilyen jelét nem adták, nem részesíthetők egyházi temetésben:
1. a köztudottan hitehagyók, eretnekek és szakadárok;
2. akik testük elhamvasztását a keresztény hittel ellenkező okból választották;
3. más nyilvánvaló bűnösök, akiket nem lehet egyházi temetésben részesíteni anélkül, hogy a hívek körében közbotrány ne támadna.
Aki ki van zárva az egyházi temetésből, attól meg kell tagadni minden temetési misét is.

A temető (lat. cœmeterium, gör. κοιμητήριον) nyughely, alvóhely, ugyanis a keresztény értelmezés szerint a halál nem örökké tartó állapot, hanem ideiglenes, mivel hiszünk a test feltámadásában. A test jelképezi a teljes, noha egyben gyenge és halandó embert. Ugyanakkor az ember kapcsán hisszük, hogy annak végső állapota nem a testtől elkülönült szellemi élet, mivel testünk egy napon visszanyeri életét, amely viszont már a feltámadott élet jegyeit viseli önmagán. Ugyanis amiként Krisztus valóban föltámadott a halottak közül és él örökké, úgy Ő maga mindenkit föl fog támasztani az utolsó napon romolhatatlan testtel: „Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra” (Jn 5,29). „A halálban, amikor elválik a lélek a testtől, a test romlásba hull, míg a lélek, mely halhatatlan, Isten elé megy ítéletre, és várja, hogy újra egyesüljön a testtel, amikor az az Úr visszatérésekor átalakultan föl fog támadni. Hogy miként történik majd a föltámadás, az felülmúlja képzeletünk és értelmünk lehetőségeit.” (KEKK 205.)

A római szokásoknak megfelelően a temetők általában a városfalakon kívül létesültek, később, a keresztény korban szokásba jött a templomban, illetve a templom körül temetkezni.

A II. vatikáni zsinat liturgikus reformját megelőzően a római szertartásrend szerint a temetés szertartásának állomásai a következők voltak:

1. az elhunyt testének átvitele a templomba – a pap ellátogatott az elhunyt házához, ahol a 130. zsoltár éneklését követően az elhunyt testét fölemelték és a 51. zsoltár éneklése közben átvitték a templomba. A papot az oltár felé fejjel, a civilt pedig lábbal az oltár felé, fejjel az ajtó irányába helyezik el. Ok: az áldozópap szolgálata közben mindig a nép felé fordult, amikor azt mondta, az Úr legyen veletek!
2. halotti zsolozsma;
3. gyászmise (Requiem)
4. Libera, vagyis az abszolúció – imádság azért, hogy az elhunyt bűnei feloldozást nyerjenek
5. temetés

Magyarországon már az 1560-s évektől szokásba jött a temetés szertartásának és a rövidített zsolozsma összekapcsolásának szokása, minthogy a halott beszentelését nem a templomban, hanem háznál végezték és onnan vitték a temetőbe. Ennek rendje a következő volt:

Circumdederunt me (Körülvettek engem) + Jöjjetek, örvendezzünk az Úrnak; a reggeli dicséret Benedictus-antifónája (Absolve), Uram, irgalmazz! könyörgések és megemlékezés Szent Mihály főangyalról.

A II. vatikáni zsinatot követően 1969-ben jelent meg a Temetési szertartáskönyv és annak nyomán 1978-ban a magyar nyelvű változat.

A temetés szertartásainak következő változatait találjuk a szertartáskönyvben:

1. Virrasztás az elhunytért és imádság sírba tétel alkalmával;
2. A temetés első változata: állomás az elhunyt házában, a templomban és a temetőben
3. A temetés másik változata: állomás a temetői kápolnában (ravatalozóban) és a sírnál
4. Az elhunyt házánál végzett temetés

Gyermekek temetése

Az elhunyt házában tartható virrasztás és igeliturgia, amelyet a pap (diakónus) vagy egy laikus (lektor, akolitus) tarthet. Amennyiben megtartják, úgy a szertartás elején van egy bevezető intelem, zsoltározás és imádság, választhatók alkalmas szentírási részletek is. A felolvasást követően, amennyiben pap vagy diakónus vezeti azt, a szertartás vezetője szólhat is az egybegyűltekhez. Mondhatók egyetemes könyörgések is. Megtartható a szertartás a templomban is, de nem közvetlenül a szentmise előtt.

Midőn a testet koporsóba helyezik, énekelhetők az alábbi zsoltárok és antifónák (Zsolt 130; 23; 15). Vehető más megfelelő zsoltár az ahhoz tartozó válasszal, vagy bibliai invokációk, vagy rövid olvasmány: Kol 3,3-4; Róm 6,8-9; 2Kor 4,14. Ezt követi a könyörgés:

Fogadd el, Urunk, N. szolgád / szolgálód lelkét, akit méltónak találtál arra, hogy ebből a világból magadhoz hívd, és a bűnök kötelékétől teljesen feloldva, megajándékozd a nyugalom és örök világosság boldogságával, és szentjeid valamint választottaid között érdemeljen felvételt a feltámadás dicsőségébe. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Ezt követően mondható más könyörgés is. A szertartás során énekelhető a Pihend ki már elfáradt test kezdetű ének is.

Ezt a változatot főképp vallásos, hívő, rendszeresen templomba járó és szentségi életet élő hívek esetében végezzük.

Amennyiben a koporsót (urnát) nem vonulással kísérik a templomhoz az elhunyt házából, úgy a pap az ajtóban várakozik, ott tisztelettel fogadja a hozzátartozókat, meghinti szenteltvízzel a koporsót vagy urnát, mondhat egy könyörgést. A koporsót vagy urnát beviszik a templomba.

A laikusokat az oltár felé fordítva, a felszentelt szolgákat arccal a nép felé ravatalozzák fel. A koporsón elhelyezhető az Evangélium, vagy a Biblia, vagy kereszt. Másik keresztet nem helyezünk el, amennyiben az oltárkereszt jól látható a templomból. A ravatal körül elhelyezhetők gyertyatartók és a húsvéti gyertya, az elhunyt fejénél. A szentmise során olvasható három olvasmány (első az ószövetségből).

A szentmise megszokott rendje szerint történik. Kifejezetten ajánlatos, hogy a hozzátartozók szentáldozáshoz járuljanak.

Az Áldozás utáni könyörgés imádkozását követően, amennyiben pedig nem ünnepelték az eucharisztikus áldozatbemutatást, az igeliturgia után, a pap (miseruhában vagy) palástban a végső búcsúvételhez és ajánláshoz vonul. A koporsó mellé állva, a hívek felé fordulva – szenteltvizet és tömjénezőt vivő segédkezőkkel körülvéve – ezekkel vagy hasonló szavakkal szólítja imádságra a jelenlévőket: A hívő hagyománynak megfelelően, teljesítve az emberi test elhantolására vonatkozó köteles szolgálatunkat, bizalommal kérjük Istent, akinek mindenek élnek, hogy ezen testvérünk testét, amelyet erőtlenségben temetünk el, erőben és a szentek sorában támassza fel, és az ő lelkét a szentek és hűségesek közé rendelni méltóztasson. Az ítélet során legyen hozzá irgalmas az Úr, hogy a haláltól megváltva, bűnei adójától megszabadítva, az Atyával kiengesztelten, a Jó Pásztor vállain hazahozatva, az örök Király végnélküli örömének és a szentek közösségének legyen részese. Ezután csendben imádkozunk. Következik a szenteltvízzel történő meghintés és a tömjénezés, amelyet megfelelő ének követ. Ezt követően a pap így imádkozik: Legkegyesebb Atyánk, biztos reménységgel kezedbe ajánljuk testvérünk lelkét, hogy miként minden Krisztusban elhunyt, úgy ő is Krisztus feltámadásának részese lehessen az utolsó napon. (Hálát adunk Neked minden kegyelmedért, amellyel szolgádat e földi életben oly nagylelkűen megajándékoztad, hogy adományaid ugyanígy nekünk is jelei legyenek jóságodnak, és a szentek boldogító közösségének Krisztusban.) Engedd, tehát, Urunk, hogy imádságaink meghallgatásra találjanak irgalmas füledben, hogy a mennyország kapui megnyíljanak szolgád számára, és hogy mi, akik itt maradunk, egymást vigasztaljuk a hit szavaiban, (míg végül mindnyájan Krisztusban találkozunk, és így mindig veled és testvéreinkkel lehessünk). Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Elindul a menet: kereszt, segédkezők, a pap, majd a koporsó és a gyászolók.

A sírhoz érve megfelelő éneket énekelnek. Ezután, amennyiben a sírhely nem volt megáldva, mielőtt a testet elhelyezik benne, a pap megáldja azt: Könyörögjünk! Urunk, Jézus Krisztus, aki három napig sírban nyugodtál, minden benned hívő sírhelyeit oly módon szentelted meg, hogy míg az emberi test iránt teljesíthettek szolgálatot, még a feltámadás reményét is növelhették. Add kegyesen, hogy ezen sírban alvó szolgád békében nyugodhasson addig, míg Te, aki a feltámadás és az élet vagy, feltámasztván beragyogod őt, hogy arcod fényében lássa meg a mennyei örök világosságot. Aki élsz és uralkodsz mindörökkön-örökké. Ámen. A könyörgés végeztével, amennyiben szokásban van, szenteltvízzel meghinti és megtömjénezi a sírhantot és az elhunyt testét, hacsak ez nem történt meg a végső ajánláskor.

Midőn a testet a sírba helyezik, vagy más alkalmasabb pillanatban, a pap mondhatja: Mivel a mindenható Istennek úgy tetszett, hogy testvérünket ebből az életből önmagához visszahívja, testét a földbe helyezzük, hogy oda térjen vissza, ahonnan vétetett. Mivel pedig Krisztus, a halottak elsőszülötte, aki átalakítja halandó testünket és megdicsőült testéhez hasonlóvá teszi feltámadt, ajánljuk testvérünket az Úrnak, hogy békéjébe fogadja őt, és feltámassza testét a végső napon. Ezután következnek a hívek könyörgései. Majd a szertartás lezárása.

Testvérünkért könyörögjünk Urunkhoz, Jézus Krisztushoz, aki mondotta: „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog, és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg mindörökké!”

Aki megsirattad az elhunyt Lázárt, méltóztass letörölni könnyeinket! ℟. Kérünk téged, hallgass meg minket! Aki halottakat hoztál vissza az életre, testvérünknek is méltóztass örök életet ajándékozni! ℟. Kérünk téged…

Aki a bűnbánó latornak megígérted a Paradicsomkertet, ezen testvérünket méltóztasd az égbe vezetni! ℟. Kérünk téged…

Aki testvérünket a Keresztség vizében fürdetted és a Szent kenettel megjelöltél, méltóztasd őt szentjeid és választottaid közé fogadni! ℟. Kérünk téged…

Aki testvérünket a szent vendégségben Testeddel és Véreddel tápláltál, méltóztasd őt országod asztalához bocsátani! ℟. Kérünk téged…

Minket pedig, akik testvérünk elvesztésén szomorkodunk, a hit vigasztalása és az örök élet reménye által megerősíteni méltóztassál! ℟. Kérünk téged…

Az Úr imáját közösen imádkozzuk, vagy a következő könyörgést imádkozza a pap: Urunk, kérünk, cselekedj irgalmasságot ezen elhunyt szolgáddal, hogy vétkes tetteiért büntetést ne szenvedjen, minthogy imáiban mindig a te akaratodat kereste, és miként itt az igaz hit fűzte a hívők közösségéhez, úgy odaát irgalmad részese legyen az angyalok karában. Krisztus, a mi Urunk által Ámen.

℣. Adj, Uram, örök nyugodalmat neki! ℟. És az örök világosság fényeskedjék neki. (Nyugodjon békességben. Ámen.)

A tejes szertartás végén énekelhető megfelelő ének a helyi szokásnak megfelelően.

A pap albát vagy karinget öltve, temetési színezetű stólát véve, amennyiben akarja, palástot ugyanabban a színben, a segédkezőkkel a ravatalhoz lép, amely körül várják azok, akik… alázatosan köszönti az ott állókat,  a hit vigaszával megerősítve őket. Ezután következik a megfelelő ének.

Ezután felolvasásra kerül Szent János evangéliumának megfelelő részlete: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Hisztek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hajlék van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek.« Tamás erre azt mondta neki: »Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat?« Jézus azt felelte neki: »Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam” (Jn 14,1-6).

De felolvasható más evangéliumi szakasz is. Amennyiben a körülmények úgy kívánják, az evangélium előtt olvasható egy az újszövetségi levelekből vagy olvasmány az Ószövetségből. Ebben az esetben az olvasmányok között megfelelő antifónát és zsoltárt éneklünk.

A felolvasást követően  rövid homília tartható, hacsak azt nem a sírnál tartják.

Ezt követi a végső ajánlás és búcsúvétel úgy mint a temetés első változatában.

Ezután a pap mindenkit csendes imádságra szólít fel, majd a szenteltvízzel történő meghintés következik. Énekelhető a Jöjjetek segítségül, Isten szentjei kezdetű vagy más alkalmas ének.

A pap imádsága következik és elindul a menet a sírhoz. Közben megfelelő énekeket énekelhetünk.

A sírnál a pap megfelelő könyörgést mond, amellyel megáldja a sírhelyet, és amennyiben szükséges meghinti szenteltvízzel. Az elhantolás a helyi szokásoknak és lehetőségekhez mérten történik. Amikor a koporsót a sírba helyezik a pap megfelelő könyörgést mond, majd a hívek könyörgése és az Úr imája következik és a szertartás lezárása.

A megkeresztelt, hetedik életévüket el nem ért gyermekek esetében ünnepi vagy húsvéti színben temetünk. A meg nem keresztelt gyermek esetében a pap hívja fel a figyelmet a keresztség szentségének jelentőségére.