Bűnbánat

I. parancsolat: Én vagyok az Úr, a te Istened. Ne legyenek más isteneid rajtam kívül!
Hiszem azt, hogy Isten előbb szeretett engem? (1Jn 4,19)
Helyeztem Isten irántam való szeretete elé embereket vagy dolgokat?
Haragudtam Istenre, mert valami másképp történt, mint ahogy azt én akartam?
Hiszem azt, hogy az ima, vagyis az Istennel való párbeszéd révén eljutok az egzisztenciális szabadságra?
Hittem abban, hogy istenségeknek (bálványok) és szellemeknek (ezotéria, okkultizmus, spiritizmus), földi eseményeknek (pénz, hatalom, siker) nagyobb hatalma van, mint Istennek?
Akartam, hogy az Isten szeretete helyett az én akaratom valósuljon meg (mágia, átok)?
Hiszem azt, hogy Isten személyes szeretettel szeret engem, nem pedig hideg kozmikus energiáknak kiszolgáltatott lény vagyok (ezotéria)?
Hiszem azt, hogy az igazi életcélt és megnyugvást az Isten szabadságába való megtérésem adja, nem pedig jogikus-ezoterikus tanok és gyakorlatok, amelyek kisebbrendű-felsőbbrendű lénynek tekintik az embert?

II. parancsolat: Ne vedd hiába a te Uradnak, istenednek nevét!
Tisztelettel beszéltem Istenről mások előtt?
Átkozódtam Isten nevében?
Káromkodtam?
Beszéltem csúnyán?
Ápoltam anyanyelvemet (olvasok szépirodalmat)?
Kerültem a hiúságot és büszkeséget?
Törekedtem alázatra és szerénységre?

III. parancsolat: Megemlékezzél arról, hogy az ünnepnapokat megszenteld!
Vasárnap és ünnepnap megszentelésével hálásan megköszönöm Istennek a létemet?
Hálám kifejezéseként mennyire vagyok kész összeforni Isten szeretetével a szentmiseáldozatban és a szentáldozásban?
Pihenek és gyűjtök erőt a következő heti feladataimhoz és munkámhoz?
Segítettem hozzátartozóimnak, hogy pihenhessenek?
Szabadidőmben mennyit foglalkozom saját lelkemmel?
Mennyi időt ajándékozok embertársaim boldogságának előmozdítására?

IV. parancsolat: Tiszteld atyádat és anyádat!
Tisztelettel vagyok szüleim, nevelőim és jótevőim iránt?
Jellemzi a hozzájuk való viszonyomat a hála, engedelmesség, figyelmesség és segítőkészség, esetleg lelki, valamint fizikai támogatás?
Elősegítem családom egységét?

V. parancsolat: Ne ölj!
Hiszem az élet szentségét?
Hiszem, hogy az élet nem magántulajdon, hanem Isten ajándéka?
Végeztem magzatelhajtást, vagy tanácsoltam valakinek?
Okoztam kárt szervezetemnek azzal, hogy önpusztító eszközökkel (mértéktelen dohányzás, alkoholfogyasztás, drog) éltem?
Egyetértek azzal, hogy az emberi személyt nem szabad magára- és elhagyni a haláltusájában (eutanázia), hanem közösségi támaszt kell neki adni?
Hiszem és elfogadom azt, hogy az emberi élet, és így az én életem is már a fogantatás pillanatától szent, és jogosult az életre?
Védelmembe vettem a gyengébbet és segítettem annak, aki gyengébb, akár fizikai, akár szellemi szempontból?
Elfogadom, hogy a testi-lelki fogyatékkal élő emberek életének lelki érettséget formáló hatása van az egyénre és társadalomra?
Elkerültem az erőszakos cselekedeteket?
Vigyáztam mások és a saját egészségére, testi épségére?
Fizikai gyakorlatokkal elősegítettem fizikai és lelki életem stabilizálását?
Megtartom a higiénia szabályait a saját és mások egészségének megóvása érdekében?
Törekszem elfogadni, alakítani és gazdagítani testi és lelki adottságaimat (önelfogadás) és elfogadom ehhez a jogos és szükséges segítséget?
Próbáltam másokat arra rávenni, hogy rosszat tegyenek?
Igyekeztem kibékülni azzal, aki megbántott?
Igyekeztem elkerülni veszekedést és verekedést?
Segítettem másokat kibékülni egymással?

VI. parancsolat: Ne törj házasságot! Ne paráználkodj!
Hiszem és elfogadom, hogy a szexualitás Isten teremtői szeretetének legnagyobb és szent ajándéka az embernek a természet rendjében?
Tisztelettel vagyok embertársam nemiségének értéke és személyi méltósága iránt?
Elfogadom, hogy a nemiség méltósága kizárja a szexuális visszaélést?
Tudatában vagyok annak, hogy éppen a nemi visszaélés és kihasználás szempontjából az emberi lény káros és sokszor nehezen gyógyítható lelki sebeket kaphat, akár férfi, akár nő?
Hiszem azt, hogy mindenkinek joga, kötelessége és felelőssége eljutni az érett szexualitásra?
Elfogadom azt, hogy a szerelem az egész és teljes embei valóságom odaajándékozása a másiknak?
Elfogadom, hogy a szerelem nem próbálkozás és kísérlet a másikkal, hanem a másik személyi értéke iránt tanúsított tisztelet legmagasabbrendű kifejezése?
Elfogadom azt, hogy a nemi aktus gyönyöre elsősorban nem az önös kielégülésem tárgya és eszköze, hanem a másik fél testi és szellemi boldogságának elősegítése?
Egyetértek azzal, hogy nem vagyok a másik önös kielégülésének szexuális eszköze?
Törekszem arra, hogy önmagam méltóságát és nemi értékét az önzetlen és teljes önátadásra megőrizzem?
Elfogadom azt, hogy a szexualitás minden esetben a másik személyiségének gazdagítását célozza meg?
Elfogadom azt, hogy az igazi szerelem értékét védelmezni kell?
Egyetértek azzal, hogy a prostitúció súlyosan károsítja és megalázza az emberi személy méltóságát?
Egyetértek azzal, hogy az emberkereskedelem, valamint a nők/férfiak szexuális futtatása az ember szabadsága és szabad, felelősségteljes és örömteli szexualitásával történő súlyos visszaélés?
Tudatában vagyok annak, hogy a pornográfia visszaélés az ember intim és örömteli cselekményével szemben, és lealacsonyítja a szexualitást a fogyasztói, üzleti és infantilis szintre?
Tisztelettel és segítőkészséggel viszonyulok a saját nemükhöz vonzódást érző emberek iránt, és támogatom a társadalomba történő egészséges integrációjukat?
Támogatom a saját nemükhöz vonzódást érző embertársaimat abban, hogy életüket és nemiségük érzelmi felfogását olyan tisztaságban éljék meg a teremtés rendjében, amely elősegíti és megvalósítja egzisztenciális érésüket a teljes boldoságra és a társadalom javára?

VII. parancsolat: Ne lopj!
Tiszteltem és védtem mások tulajdonát, valamint testi-lelki épségét?
Tudatában vagyok annak, hogy a magántulajdonhoz nem abszolút, hanem relatív jogom van?
Igazságos voltam másokkal?
Együttérző voltam másokkal?
Igyekeztem helyrehozni a kárt, amit másoknak okoztam?
Vigyáztam a természetre és környezetemre?
Rongáltam tárgyakat és növényket?
Bántottam állatokat?
Elvégeztem azokat a feladatokat, amelyek kötelességeim közé tartoznak?
Megbecsültem szüleim, tanáraim, mestereim és munkatársaim értem és velem végzett munkáját és fáradozását?
Adtam az éhezőnek ételt, a szomjazónak italt, ruhátlannak ruhát?
Látogattam beteget?
Segítettem azoknak, akiknek szellemi képességei gyengébbek?
Adtam jó tanácsot?
Vigasztaltam szomorúakat?
Volt bátorságom erkölcsi figyelmeztetést adni?

VIII. parancsolat: Ne szólj hamis tanúságot felebarátod ellen!
Beszéltem és cselekedtem tudatosan az igazság ellen?
Egyetértek azzal, hogy az igazság hűség önmagunkhoz, Istenhez és a felebarátot megillető szeretethez?
Törekedtem őszinteségre?
Igazságos voltam másokkal?
Állítottam valótlan dolgokat?
Dicsekedtem olyan dolgokkal és képességekkel, amelyek nincsenek a birtokomban?
Beszéltem másról valótlant, rossz dolgokat?
Csábítottam mást rossz cselekedetekre?
Hízelegtem önző céllal?
Tiszteltem a művészi értékeket?
Rongáltam?
Törekedtem a diszkrécióra (tapintatra)?

IX. parancsolat: Más feleségét ne kívánd!
Egyetértek azzal, hogy a nemi vágy pozitív érték?
Tudatában vagyok annak, hogy a rendetlen érzéki vágy jellemvonása, hogy birtokolni akar, és arrogancia jellemzi?
Egyetértek azzal, hogy a nemi vágy szépségét és értékét az ösztönösség arroganciájának megfékezése adja?
Egyetértek azzal, hogy a nemi vágy a tiszteletben éri el szépségét és tisztaságát?
Egyetértek azzal, hogy a szemérem az intimitás méltóságának tisztelete és védelme?
Egyetértek azzal, hogy az álszemérem káros és gátlásos viselkedést okoz?
Sértettem meg barátságokat?
Elárultam más titkát és gyengeségét?
Igyekeztem tisztelni a felnőtteket?
Voltam túlzottan durva másokkal?

X. parancsolat: Más tulajdonát ne kívánd!
Kerültem a mohóság vágyát?
Fösvény voltam?
Irigykedtem – szomorú és letört voltam, mert nem szereztem meg magamnak valamit, ami másnak van?
Haragudtam irigységemben?
Kívántam rosszat irigységemben?
Kérkedtem – lenéztem másokat, mert nekik nincsenek meg azok a javak, amelyek nekem megadattak?

Krisztus, a lélek és a test orvosa azért alapította a bűnbánat és betegek kenetének szentségét, mert az az új élet, amelyet a keresztény beavatás szentségeiben nekünk ajándékoz, elgyöngülhet, sőt meg is halhat a bűn miatt. Ezért Krisztus azt akarta, hogy az Egyház a bűnbánat és a betegek kenetének szentsége által folytassa az Ő gyógyító és üdvözítő művét.
A bűnbánat szentségét egyébként fáradozó keresztségnek is nevezzük. Míg a keresztség szentségében újjászületünk (regeneratio), addig a bűnbánat szentségében újraépítjük, újra-készítjük (reparatio) életünket. Ezen cselekedet lépései:
1. bűnbánat
2. vallomás
3. elégtétel vállalása
4. elégtétel végzése
5. a bűnbocsánat közlése (feloldozás)
A jelenlegi szentségi fegyelemben a 4. és 5. pont a szentségi bizalom alapján helyet cserélnek.

A Bűnbánat szentsége, amelyet a Kiengesztelődés szentségének, a Bűnbocsánat szentségének, Szentgyónásnak, végül a Megtérés szentségének is nevezünk az egész ember gyógyulására rendelt szentségi szertartás.

Mivel a Keresztségben kapott új kegyelmi élet nem szünteti meg sem az emberi természet gyöngeségét, sem a bűnre való hajlandóságot, Krisztus megalapította ezt a szentséget azon megkereszteltek megtérésére, akik a bűnnel eltávolodtak tőle.
A bűnbánat Krisztus által alapított szentsége különbözik a Keresztelő János által meghirdetett bűnbánattartási szertartástól, amelyben a bűnbánó az Isten felé történő fordulásra, megtérésre kötelezte magát.
A föltámadott Úr ezt a szentséget akkor alapította, amikor a feltámadását követő este megjelent apostolainak és ezt mondta nekik: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,22–23).

Krisztus megtérésre szólító felhívása – a mely felhívás előfutára Keresztelő Szent János volt – a megkereszteltek életében folyton hangzik. A megtérés folyamatos kötelessége az egész Egyháznak, amely szent, de a bűnösöket is magában foglalja.
A megtérés valójában az értelemmel belátott erkölcsi felfogás megváltoztatása, amely hatással van a bánatra, amikor az ember érzéseiben és szívállapotában is változás áll be.

A Szentírás bűnbánati zsoltárai közül leginkább az 51-ik foglalja össze a megtérő és bűnbánó ember lelkületét:
„Könyörülj rajtam, Isten, irgalmad szerint,
könyörületességed szerint töröld el gonoszságomat!
Moss egészen tisztára vétkemtől,
bűnömtől tisztíts meg engem!
Mert elismerem gonoszságomat,
és bűnöm előttem van szüntelen.
Ellened vétkeztem, egyedül ellened,
s azt cselekedtem, ami előtted gonosz,
hogy igaznak bizonyulj beszédedben,
és igazságosnak a te ítéletedben.
Íme, gonoszságban fogantattam,
és bűnökben fogant engem az én anyám.
Íme, te a szív igazságát szereted.
bölcsességedet titokban kinyilatkoztattad nekem.
Hints meg engem izsóppal és megtisztulok,
moss meg engem és a hónál fehérebb leszek!
Add, hogy örömet és vidámságot halljak,
hadd ujjongjanak csontjaim, amelyeket összetörtél!
Fordítsd el bűneimtől arcodat,
töröld el minden gonoszságomat!
Tiszta szívet teremts bennem, Isten,
s az erős lelket újítsd meg bensőmben!
Színed elől ne vess el engem,
szent lelkedet ne vond meg tőlem!
Add vissza nekem üdvösséged örömét,
és készséges lélekkel erősíts meg engem!
Hadd tanítsam útjaidra a bűnösöket,
hogy hozzád térjenek az istentelenek!
Szabadíts meg a vértől, Isten, szabadító Istenem,
hogy nyelvem ujjongva hirdesse igazságodat!
Uram, nyisd meg ajkamat,
hadd hirdesse szám dicséretedet!
Hiszen nem kedveled a véres áldozatot,
ha égő áldozatot hozok, nem tetszik neked.
A töredelmes lélek áldozat Istennek,
a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg.
Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal,
hogy felépüljenek Jeruzsálem falai.
Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban,
ajándékokban, egészen elégő áldozatokban;
Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra.”
A „töredelmes szív” (Zsolt 51,19) valójában a lelkiismeretnek az egész embert életváltoztatásra indító működése, amelyet az isteni kegyelem indít, hogy válaszoljon Isten irgalmas szeretetére. Magában foglalja az elkövetett bűnök fölötti bánatot és azok megtagadását, az erős elhatározást, hogy többé nem vétkezik és a bizalmat Isten segítségében. Az isteni irgalomba vetett reményből táplálkozik.

A bűnbánat nagyon változatos formákban mutatkozik meg, különösen
1. a böjtölésben,
2. az imádságban és
3. az irgalmasság cselekedeteiben.

Így és sok más módon lehet gyakorolni a mindennapos keresztény életben, különösen is a nagyböjtben és a bűnbánat napján, pénteken. Jézus az úgynevezett hegyi beszédben konkrétan megadja az új gondolkodásmód alapelveit (vö. Mt 5,21-48). Emellett Jézus arról is beszél, hogyan kell, hogy viszonyuljunk egyénileg és közösségileg is az ellenünk vétőkhöz (vö. Mt 18,15-19). A következőkben összefoglaljuk Jézus evangéliumi tanítását:
1. az Úr komolyan vette a bűn kérdését
2. a bűn nem magánügy, hiszen a bűnöst és távolabbi-közelebbi környezetét is érinti a hatása
3. megsérti a kegyelmi felelősséget

Az Egyház folytatja alapítójának küldetését: „Akik a bűnbánat szentségéhez járulnak, azok Istent sértő bűneikre Isten irgalmas bocsánatát kapják meg. Egyszersmind kibékülnek az Egyházzal, melyet megsebeztek bűnükkel, s mely szeretetével, példájával és imájával közreműködik megtérésükben” (LG 11.) A Bűnbánat szentségének két lényeges eleme van: a Szentlélek hatására megtérő ember cselekedetei és a papi föloldozás, amellyel a pap Krisztus nevében megbocsát és meghatározza az elégtétel módját.

A Bűnbánat szentségének szertartásának folyamata a következő lépéseket foglalja magában:
1. Gondos lelkiismeret-vizsgálat: amely közvetett (examen, vagyis a mindennapi szerető figyelem imája), valamint a közvetlen lelkiismeret-vizsgálat, amely egyfajta társalgás a lelkiismerettel (discussio conscientiæ);
2. töredelem (vagy bánat), amely tökéletes, ha az Isten iránti szeretetből, tökéletlen, ha más motívumokból fakad, és magában foglalja a többé nem vétkezés ígéretét;
3. bűnvallomás, mely a bűnöknek a pap előtt tett megvallása;
4. elégtétel, azaz bizonyos bűnbánati cselekmények elvégzése, melyeket a gyóntató ró a bűnbánóra, hogy helyrehozza a bűn által okozott kárt.
5. a feloldozás egyfajta bírói cselekedet, amelyet a pap a dicsőségesen visszatérő Úr nevében és bírói szerepét kegyelmileg irgalmas-megelőző jelleggel gyakorol (vö. Mt 25,31-46): a pap meghirdeti és szentségileg eszközli Isten irgalmát és a bűnbocsánatot.

Meg kell gyónni a még meg nem gyónt súlyos bűnöket, amelyekre az ember gondos lelkiismeret-vizsgálat után emlékszik. A gyónás az egyetlen rendes módja annak, hogy a súlyos bűnökre bocsánatot nyerjünk. Minden hívő, aki eljutott az értelem használatára (7. életév), köteles meggyónni súlyos bűneit legalább egyszer az évben, és valahányszor, amikor szentáldozáshoz akar járulni. Az Egyház nagyon ajánlja a bocsánatos bűnök meggyónását is – bár nem szorosan kötelező –, mert az ilyen gyónás segít a lelkiismeret helyes formálásában és a rossz hajlandóságok elleni küzdelemben, hogy engedjük meggyógyítani magunkat Krisztus által és előbbre jussunk a Lélek életében.
Minthogy fennáll a a húsvéti szentáldozás kötelessége – „920. kán. – 1. §. A szent eucharisztiába való beavatása után minden hívő köteles legalább egy évben egyszer szentáldozáshoz járulni. 2. §. Ezt a parancsot a húsvéti időben kell teljesíteni, hacsak megfelelő okból egy éven belül más időpontban nem tesznek neki eleget.” – ezért a súlyos bűnnel rendelkező hívő a húsvéti időszakban köteles megvallani bűneit.

Krisztus a kiengesztelődés szolgálatát apostolaira, utódaikra, a püspökökre és ezek munkatársaira, a papokra bízta, akik ezért Isten igazságosságának és irgalmasságának az eszközei. A bűnbocsátás hatalmát az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevében gyakorolják. Néhány különösen súlyos bűn (mint például azok, amelyek kiközösítéssel járnak) feloldozása fönn van tartva az Apostoli Széknek vagy a helyi püspöknek, illetve az általuk fölhatalmazott papoknak, de halálveszély esetén minden pap bármilyen bűnt és kiközösítést feloldozhat. Halálveszély esetén megengedetten olyan pap is adhat érvényes feloldozást, akinek nincs erre felhatalmazása illetve ki van közösítve.
E szolgálat kényes és súlyos volta és a személyt megillető tisztelet miatt minden gyóntató minden kivétel nélkül és nagyon súlyos büntetések terhe mellett köteles megtartani a szentségi pecsétet, azaz abszolút titoktartásra van kötelezve a gyónásból megismert bűnökre vonatkozóan.
A pap feladatai: „Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszavezetem, a sebesültet bekötözgetem, a gyengét megerősítem, a hízottat és az erőst megoltalmazom, és igazságosan legeltetem őket.” (Ez 34,16)

1. kiengesztelődés Istennel és a bűn megbocsátása;
2. kiengesztelődés az Egyházzal;
3. az elveszített kegyelmi állapot visszanyerése;
4. a halálos bűnökkel kiérdemelt örök büntetés teljes, s az ideigtartó büntetések – melyek a bűn következményei – legalább részleges elengedése;
5. a lelkiismeret békéje és nyugalma, és a lelki vigasztalás;
6. a lélek erőinek növekedése a keresztény küzdelmekhez.
Súlyos szükség eseteiben (például közvetlen halálveszélyben) a kiengesztelődés közös ünnepléséhez lehet folyamodni általános gyónással és kollektív föloldozással, megtartva az Egyház szabályait, s elhatározva, hogy a súlyos bűnöket a megfelelő időben egyénileg meggyónják.

1. egyéni bűnbánó kiengesztelődésének szertartása
2. több bűnbánó kiengesztelődésének szertartása egyéni gyónással és feloldozással
3. több bűnbánó kiengesztelődésének szertartása általános gyónással és feloldozással
A gyónás helye általában a gyóntatószék vagy gyóntató szoba, amelyet más a szentség céljától idegen célra nem szabad használni.

A búcsú Isten színe előtt a már megbocsátott bűnökért járó, ideigtartó büntetések elengedése, melyet a keresztény hívő, aki megfelelően fölkészült és teljesítette a kiszabott föltételeket, elnyer önmaga vagy a megholtak számára az Egyház segítségével, amely mint a megváltás szolgálója Krisztus és a szentek elégtételt nyújtó érdemeinek kincstárát hivatalosan kezeli és abban részesít.